Most 1980-at Ărunk. Egy borĂșs, hideg, esĆs napon felborul a londoni belvĂĄros Ă©lete. Egyetlen fĂ©rfi bĆrĂ©re vadĂĄszik a szindikĂĄtus Ă©s a Scotland Yard is. MenekĂŒlni kĂ©nyszerĂŒl, holott fogalma sincs, hogy miĂ©rt. Mikor azonban elraboljĂĄk a kedvesĂ©t, vĂ©res hadjĂĄratba indul, hogy kiszabadĂtsa.
Marv Francis Burningham a Scotland Yard nyomozĂłtisztje fel akarja göngyölĂteni az ĂŒgyet, de mindig kĂ©sve Ă©rkezik a tett helyszĂnĂ©re. A hĂĄtrahagyott romok, Ă©s holttestek alapjĂĄn azonban szĂ©pen lassan kioldĂłdnak elĆtte az ĂŒgy kusza szĂĄlainak csomĂłi.
A szĂŒletĂ©skori nevem: Schneider IstvĂĄn. Mikor megszĂŒlettem, a szĂŒleim ezt a nevet vĂĄlasztottĂĄk nekem. Viszont mind tudjuk, az ember mikor magĂĄra talĂĄl, felhatalmazottĂĄ vĂĄlik a nĂ©vadĂĄsra. Mikor Ășgy Ă©reztem, hogy az ĂrĂłi munkĂĄssĂĄgom elĂ©rte azt a szintet, amire bĂŒszkĂ©n tudok tekinteni Ă©s bĂĄtran kiĂĄllok mindenki elĂ©, hogy megmutassam: tessĂ©k, ezt Ă©n alkottam... akkor adtam magamnak egy nevet, amit azĂłta is a sajĂĄtomnak Ă©rzek: Oliver Moor. KazincbarcikĂĄn szĂŒlettem, viszont az ifjĂșkoromat BĂĄnhorvĂĄti közsĂ©gben Ă©ltem le. Akkoriban mĂ©g nem lĂ©tezett okostelefon, tablet Ă©s az a sok elektromos hordozhatĂł kĂŒtyĂŒ, ami a mai vilĂĄgban mĂĄr egyre jobban prĂłbĂĄlja kiszorĂtani a könyveket. Viszont helyette voltak izgalmas regĂ©nyek, melyeket a szomszĂ©d kertjĂ©ben, a szilvafĂĄk lombjĂĄn megbĂșjva olvastam a szabadidĆmben. A korai alkotĂĄsaim is itt szĂŒlettek meg, bĂĄr kiadĂĄsra sohasem kerĂŒltek. KĂ©sĆbb a honvĂ©dsĂ©g kötelĂ©kei, majd a munkahelyek, a napi megĂ©lhetĂ©s mellett nem sok idĆm maradt az ĂrĂłi szenvedĂ©lyem ĂĄpolĂĄsĂĄra. Az eltelt hosszĂș idĆ azonban megtanĂtott rĂĄ: hogy aki Ă©rtĂ©ket teremt, akĂĄr tehetsĂ©ggel, akĂĄr szorgalommal, azt nem illik "elkĂłtyavetyĂ©lni". Ăgy hĂĄt jĂł pĂĄr Ă©ve visszatĂ©rtem a rĂ©gi kerĂ©kvĂĄgĂĄsba, azaz ahogy a rĂ©giek mondtĂĄk: pennĂĄt ragadtam - Ă©s a felesĂ©gem segĂtsĂ©gĂ©vel, tĂĄmogatĂĄsĂĄval neki is lĂĄttam Ășjrateremteni az elveszett vilĂĄgomat.